Az Inkvizítor bukása

...Kezdetben minden a legnagyobb rendben zajlott. Akkoriban én voltam észak-Európa leghírhedtebb inkvizítora, aki minden szánalom nélkül irtotta a gonosz bármiféle manifesztációját. Az sors kegyetlen tréfája nyomán viszont azzá lettem, amit egész életem alatt üldöznöm kellett...       (Konrad)

Konrad von Marburg... Valaha így hívtak. Akkoriban még a Keresztény Egyház észak-Európai Főinkvizítora voltam. Nevem rettegte minden pogány és a pokolfajzatok is  csak suttogva merték kiejteni nevem. De ez már nagyon régen volt. Azóta sok minden megváltozott.

Annak idején a miénk volt egész Európa legnagyobb, és legnevesebb inkvizítor családja. A hagyomány, mint máshol, nálunk is apáról fiúra szállt, így lett belőlem is inkvizítor. A neveltetést, a harcot nagybátyámtól, míg az összes többi tudományt, amit őseink gyűjtöttek össze a gonoszról apámtól tanultam. Barátaim, akiknek felhőtlen gyermekkoromat köszönhettem, lassanként elfordultak tőlem. Ekkor tanultam meg, hogy az életbe igazán csak magára számíthat az ember.

17 éves koromra már sikeresen elsajátítottam nagy részét az inkvizíció tudományának. Családunk egyik különlegessége az általunk megválasztott fegyvernem, a kasza, mint fegyver használata volt. Nagybátyám szerint a család talán eddigi legtehetségesebb kaszaforgatója voltam, és ezzel esélyessé váltam a család ereklyéjének, őseink Ébenfa nyelű rúnafaragásos ezüstözött pengéjű kaszájának, a Halál Érintésének öröklésére. Ekkor következett be az első fordulópont az életemben. Kastélyunkat egyik éjszaka egy csapatnyi vámpír támadta meg. Szemem láttára mészárolták le apám, és az embereit, miközben próbált minket kimenekíteni. Ha akkor fegyvert ragadok, és harcba szállok apám oldalán, talán másképp alakult volna minden. Aznap ott megfogadtam, hogy megbosszulom, és nem nyugszok, amíg ki nem irtom a vámpírokat mind egy szálig.

Miután elmenekültünk, az egyház nyújtott számunkra menedéket. Engem elvittek a Vatikánba, hogy ott fejezzem be tanulmányaim. A pápa, látván fanatikus elszántságom a gonosszal szemben, beavatott a hívők elől eltitkolt belső szektájába. Innen kaptam feladataim, ami eleinte csak a természetfeletti lények követőinek elpusztításában merült ki. A későbbiekben már egyedül takarítottam végeztem el a piszkos munkát, általában a lakosok tudta nélkül.

Egyik ilyen küldetés befejeztével, mikor visszafelé tartottam, belefutottam egy falkányi vámpírba, akik épp egy farkas falkával harcoltak. Mióta az eszemet tudom, sosem féltem a farkasoktól, sőt, sokkal megbízhatóbb barátoknak tartottam őket, mind az embert. Őszintén szólva magányos kalandozásaim során a természet lett második otthonom. Mire közelükbe értem, a farkasok már vesztésre álltak, és már csak hárman maradtak. Az egyikük épp a kölykét védte, láthatóan súlyos sebet kapott. A másik hol az egyik vámpírt, hol a másikat támadta. Helyzetük eléggé reménytelennek látszott. Szerencsére nem vettek észre így a közelükbe tudtam férkőzni. Mivel apám fegyvere a kastélyban történtek után eltűnt, ezért az egyház felruházott eggyel, mely sokban hasonlított a család kaszájához, mégsem bírt akkora erővel, mint a Halál Érintése. Kezembe véve a kaszát rárontottam a vámpírokra. Szerencsémre azok a kevésbé intelligens fajtából származtak, viszont cserébe hatalmas volt az erejük. A farkasok közül addigra már csak az anya, és kölyke maradt meg, a harmadikkal szintén végeztek. Szerencsétlen párát egy fának csapták, melynek tövébe vérbe fagyva, lassan múlt ki. Halála előtt viszont keményen küzdött, még leterített közülük is néhányat, így már csak hárman maradtak. Közelebbről megnézve látszott, hogy a farkasok sem a hétköznapi fajtából, hanem a nemesebb, erősebb worgok közül valók, melyeket már csak ritkán láthat életében az ember, aki elég szerencsés hozzá, hogy túl is élje a találkozást. Így már viszont érthető volt az, hogy hogyan voltak képesek leteríteni ennyit a vámpírok közül, akik a Brujah-ok, a vámpírok legállatiasabb, legerősebbjeik közé tartoznak. Kaszámmal a kezemben a két farkasra támadó vámpírok elé vetettem magam, és a lendülettől sikerült levágni egyikük kinyújtott karját. Az a fájdalomtól, melyet kaszám nemes ezüsttel ötvözött, szenteltvízzel tisztított pengéje okozott neki hátrahőkölt, mire két társa rámrontott. Egyikük fölé ugorva sikerült őt átfordulásból kettészelnem, ahogy nagybátyám tanította. Már csak ketten maradtak. Apám tanítása szerint a Brujah-ok hatalmas ereje egyben a gyengéjük is. Nagyokat képesek ütni, viszont lomhák, és nehezen váltanak irányt. Könnyű célpontok egy fürge és halálpontos inkvizítor számára. Mire földet értem a támadás után, a másik megfordult, hogy újra támadjon. Bevárva őt, kaszám egyetlen suhintására feje elvált testétől, majd elporladt. A harmadik ezek után menekülőre fogta, de nem jutott túl sokáig. Rá a lassú, fájdalmakkal teli szenvedés várt, majd végül a halál. Élveztem minden pillanatát, ahogy előbb az egyik lábát, majd a másikat szabtam le, utána a megmaradt karját, és még percekig néztem, ahogy vergődik a porban. Gondoltam, ez a legkevesebb azért, amit a farkasokkal tettek. Végül amikor eluntam magam, lassan a szívébe mélyesztettem a pengét, és egy finom mozdulattal megforgattam benne. Fürödtem a látványban, az utolsó szenvedéssel teli arckifejezésében, mielőtt az is elporladt volna. Végezetül egy embereset köptem a hamvakba, mielőtt visszatértem volna a csata színhelyére. Nem maradt más, csak a félig széttépett farkasok, és az elesett vámpírok hamvai. Már mentem volna tovább utamon, letudván az egészet annyival, hogy megint hárommal kevesebb vámpír van a világon, amikor nyüszítésre lettem figyelmes. A farkaskölyök, akit anyja védett, túlélte a harcot, és az élni akarás ösztöne nem hagyja nyugodni. Úgy döntöttem hát, hogy nem fogom hagyni csak így egyedül, ennyit még megteszek a farkasok emlékére. Magammal vittem, hogy felneveljem. Így lett falkája egyetlen megmaradt worg-ja hűséges társam, és az egyetlen barátom további kalandjaim során...

Folytatása következik... :)

Az Egyezség

...Démonok pedig vannak. Nem csak a fantáziátok játszik veletek, amikor a sötétben a szemetek sarkában megláttok egy árnyékot. Viszont az ember nincs egyedül az éjszaka gyermekei elleni harcban... (KRyS)

Akkoriban még nem voltunk teljesen biztosak benne, de most már bebizonyosodott, hogy a majáknak volt igazuk. Míg sokan reménykedtek benne, hogy a fordítók csak félrefordították a naptár körüli szövegeket, addig az emberiség nagy része már a legrosszabbra készült. A sors iróniája, hogy az ember, mint mindig, már megint a saját vesztét okozta. A pánik előtt a népek felkészültek a legrosszabbra, és teljes fegyverzetben várták azt. Egy véletlen folyamán viszont, - már nem tudni, hogy ki kezdte – elkezdődött az emberi faj kihalásának nyitánya. Hiába minden, szinte megjósolható volt, hogy az emberiség végét egy pici, kerek piros gombocska fogja elhozni. Akik túlélték, csak úgy beszélnek róla, hogy az volt a TECHNOLÓGIA BUKÁSA. Jól sejted kedves olvasó, 2012 decembere a szóban forgó dátum. Nem egy vándorbolygó, mégcsak nem is a klímaváltozás, csupán az emberi hülyeség műve.

Ekkor történt meg, hogy a technológia utolsó leheletével felszakította az egyensúlyt a fizikai és a természetfeletti világok között. A fizikai világba átözönlött a természetfeletti világ szinte összes démona, ami az emberi kapzsiságból, haragból, gyűlöletből és egyéb szép tulajdonságainkból táplálkozva manifesztálódtak. Őket csak úgy hívjuk, hogy az éjszaka gyermekei. Ők azok, akik éjszakánként hordákba verődve járják a világot, és akit tudnak, elragadnak közülünk. Talán a leginkább a régi mitológiáink élőhalottjaihoz, szellemeihez, és démonaihoz hasonlíthatnánk őket. A baj csak annyi velük, hogy egyre többen lesznek, mert akit elragadnak, az általában nem éli meg a holnapot.

Egyszer, még 2016-ban én is hasonló helyzetbe kerültem. Egy karavánban haladtunk testvéremmel az egyik, még nagyjából épségben megmaradt városkomplexum, a technológia egyik hanyatlásban levő fellegvára felé, amikor megtámadtak minket az éjszaka gyermekei. Valahogy a testvérem és én elszakadtunk a karavántól, már csak a szörnyű sikolyokkal teli halálhörgés zaja volt, mi megmaradt kísérőinkből. Meg volt még ott valami. Amikor minden elcsendesedett, éreztük, hogy a horda utánunk ered. Már-már feladtuk a túlélés reményét, amikor a semmiből villámgyors árnyalakok bukkantak fel. Testük magas, erős alkatú deltás volt, viszont alakjuk kissé eltért az emberétől. A klasszikus Világvége-ruházat alól itt-ott kikandikáló bőrfelületüket vaskos bundaszerű szőrzet borította, egy kissé a kutyákhoz hasonló, ám annál emberszerűbb arcuk volt. Mint utólag kiderült, azok az árnyak nem voltak mások, mint Farkasemberek. Igen, a mesék, a mondák igaznak bizonyultak, tényleg léteznek ők, csak mindez idáig a technológia világa elnyomásban tartotta őket. Bujdosniuk kellett nekik, mint egy űzött vadnak, de a sor megfordította a szerepkört a javukra.

Az egész a másodperc töredéke alatt zajlott le. A több tucatnyi förtelemből szempillantás alatt már csak páran maradtak. A közülük kimagasló, a vezérük maradt utoljára. Annak a szörnyetegnek sikerült kettőt levágnia a vadászok közül, de a végzete őt sem kerülhette el: hamarosan már az is vérbefagyva feküdt a porban. Mire észbekaptunk, segítőink, mintha csak a föld nyelte volna el őket, eltűntek a sötétségben. Már csak ketten voltunk ott, de éreztük, hogy most már nem lesz gond a városig...

.

.

.

Napló: 2019. Február 20 Szombat.

Még két nap, és 30 leszek. Már lassan 3 éve, hogy letelepedtünk a városban. Mivel a technológia bukása után megpróbálták menteni a még menthetőt, ezért sikerült elhelyezkednem a város technikusi körében. Szerencsénkre egy elég jól felszerelt házat kaptunk ki, igaz a város szélén, de vannak reflektoraink, és ez távol tartja az éjszaka gyermekeit. Még mindig kísért az éjszaka, s ami akkor történt. Azóta nem találkoztunk farkasemberekkel, és természetesen senki nem hisz nekünk, mondván, hogy ez csak képzelgés. Több ponton állítottunk fel védelmi-rendszereket, de már fogytán vannak a készleteink.

FOLYTATJUK... :)