...Kezdetben minden a legnagyobb rendben zajlott. Akkoriban én voltam észak-Európa leghírhedtebb inkvizítora, aki minden szánalom nélkül irtotta a gonosz bármiféle manifesztációját. Az sors kegyetlen tréfája nyomán viszont azzá lettem, amit egész életem alatt üldöznöm kellett... (Konrad)
Konrad von Marburg... Valaha így hívtak. Akkoriban még a Keresztény Egyház észak-Európai Főinkvizítora voltam. Nevem rettegte minden pogány és a pokolfajzatok is csak suttogva merték kiejteni nevem. De ez már nagyon régen volt. Azóta sok minden megváltozott.
Annak idején a miénk volt egész Európa legnagyobb, és legnevesebb inkvizítor családja. A hagyomány, mint máshol, nálunk is apáról fiúra szállt, így lett belőlem is inkvizítor. A neveltetést, a harcot nagybátyámtól, míg az összes többi tudományt, amit őseink gyűjtöttek össze a gonoszról apámtól tanultam. Barátaim, akiknek felhőtlen gyermekkoromat köszönhettem, lassanként elfordultak tőlem. Ekkor tanultam meg, hogy az életbe igazán csak magára számíthat az ember.
17 éves koromra már sikeresen elsajátítottam nagy részét az inkvizíció tudományának. Családunk egyik különlegessége az általunk megválasztott fegyvernem, a kasza, mint fegyver használata volt. Nagybátyám szerint a család talán eddigi legtehetségesebb kaszaforgatója voltam, és ezzel esélyessé váltam a család ereklyéjének, őseink Ébenfa nyelű rúnafaragásos ezüstözött pengéjű kaszájának, a Halál Érintésének öröklésére. Ekkor következett be az első fordulópont az életemben. Kastélyunkat egyik éjszaka egy csapatnyi vámpír támadta meg. Szemem láttára mészárolták le apám, és az embereit, miközben próbált minket kimenekíteni. Ha akkor fegyvert ragadok, és harcba szállok apám oldalán, talán másképp alakult volna minden. Aznap ott megfogadtam, hogy megbosszulom, és nem nyugszok, amíg ki nem irtom a vámpírokat mind egy szálig.
Miután elmenekültünk, az egyház nyújtott számunkra menedéket. Engem elvittek a Vatikánba, hogy ott fejezzem be tanulmányaim. A pápa, látván fanatikus elszántságom a gonosszal szemben, beavatott a hívők elől eltitkolt belső szektájába. Innen kaptam feladataim, ami eleinte csak a természetfeletti lények követőinek elpusztításában merült ki. A későbbiekben már egyedül takarítottam végeztem el a piszkos munkát, általában a lakosok tudta nélkül.
Egyik ilyen küldetés befejeztével, mikor visszafelé tartottam, belefutottam egy falkányi vámpírba, akik épp egy farkas falkával harcoltak. Mióta az eszemet tudom, sosem féltem a farkasoktól, sőt, sokkal megbízhatóbb barátoknak tartottam őket, mind az embert. Őszintén szólva magányos kalandozásaim során a természet lett második otthonom. Mire közelükbe értem, a farkasok már vesztésre álltak, és már csak hárman maradtak. Az egyikük épp a kölykét védte, láthatóan súlyos sebet kapott. A másik hol az egyik vámpírt, hol a másikat támadta. Helyzetük eléggé reménytelennek látszott. Szerencsére nem vettek észre így a közelükbe tudtam férkőzni. Mivel apám fegyvere a kastélyban történtek után eltűnt, ezért az egyház felruházott eggyel, mely sokban hasonlított a család kaszájához, mégsem bírt akkora erővel, mint a Halál Érintése. Kezembe véve a kaszát rárontottam a vámpírokra. Szerencsémre azok a kevésbé intelligens fajtából származtak, viszont cserébe hatalmas volt az erejük. A farkasok közül addigra már csak az anya, és kölyke maradt meg, a harmadikkal szintén végeztek. Szerencsétlen párát egy fának csapták, melynek tövébe vérbe fagyva, lassan múlt ki. Halála előtt viszont keményen küzdött, még leterített közülük is néhányat, így már csak hárman maradtak. Közelebbről megnézve látszott, hogy a farkasok sem a hétköznapi fajtából, hanem a nemesebb, erősebb worgok közül valók, melyeket már csak ritkán láthat életében az ember, aki elég szerencsés hozzá, hogy túl is élje a találkozást. Így már viszont érthető volt az, hogy hogyan voltak képesek leteríteni ennyit a vámpírok közül, akik a Brujah-ok, a vámpírok legállatiasabb, legerősebbjeik közé tartoznak. Kaszámmal a kezemben a két farkasra támadó vámpírok elé vetettem magam, és a lendülettől sikerült levágni egyikük kinyújtott karját. Az a fájdalomtól, melyet kaszám nemes ezüsttel ötvözött, szenteltvízzel tisztított pengéje okozott neki hátrahőkölt, mire két társa rámrontott. Egyikük fölé ugorva sikerült őt átfordulásból kettészelnem, ahogy nagybátyám tanította. Már csak ketten maradtak. Apám tanítása szerint a Brujah-ok hatalmas ereje egyben a gyengéjük is. Nagyokat képesek ütni, viszont lomhák, és nehezen váltanak irányt. Könnyű célpontok egy fürge és halálpontos inkvizítor számára. Mire földet értem a támadás után, a másik megfordult, hogy újra támadjon. Bevárva őt, kaszám egyetlen suhintására feje elvált testétől, majd elporladt. A harmadik ezek után menekülőre fogta, de nem jutott túl sokáig. Rá a lassú, fájdalmakkal teli szenvedés várt, majd végül a halál. Élveztem minden pillanatát, ahogy előbb az egyik lábát, majd a másikat szabtam le, utána a megmaradt karját, és még percekig néztem, ahogy vergődik a porban. Gondoltam, ez a legkevesebb azért, amit a farkasokkal tettek. Végül amikor eluntam magam, lassan a szívébe mélyesztettem a pengét, és egy finom mozdulattal megforgattam benne. Fürödtem a látványban, az utolsó szenvedéssel teli arckifejezésében, mielőtt az is elporladt volna. Végezetül egy embereset köptem a hamvakba, mielőtt visszatértem volna a csata színhelyére. Nem maradt más, csak a félig széttépett farkasok, és az elesett vámpírok hamvai. Már mentem volna tovább utamon, letudván az egészet annyival, hogy megint hárommal kevesebb vámpír van a világon, amikor nyüszítésre lettem figyelmes. A farkaskölyök, akit anyja védett, túlélte a harcot, és az élni akarás ösztöne nem hagyja nyugodni. Úgy döntöttem hát, hogy nem fogom hagyni csak így egyedül, ennyit még megteszek a farkasok emlékére. Magammal vittem, hogy felneveljem. Így lett falkája egyetlen megmaradt worg-ja hűséges társam, és az egyetlen barátom további kalandjaim során...
Folytatása következik... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése